Mikor az embert egy tompa fájdalom éri, és tudja az agya, hogy jönnie kell a fájdalomnak, de még nem érzi... Akkor az egész világ sokkal hangosabb. Mint ha egy szív dobbanás lenne, az egész hely. Minden élesebb, és fájdalmasan valós. Szinte tudja az ember, hogy a döntés amit hozott, most itt helyben nem fog változni, de ha változik nem lesz olyan, mint régen...
És a valóság eltűnik, helyette tompább lesz minden, és jön a fájdalom ami teljesen lever... És a világ megszűnik. És már csak magunkra tudunk figyelni, a saját mocsarunkba süllyedünk el.
Túlságosan fájdalmas a valóság...
"Amíg őriz a szemed, amíg lehunyt szemmel látsz, - lehet, elmegyek, de itt leszek, - a lábnyomomban jársz ... Amíg érez a kezed, - amíg néha még rám vársz, - egy mozdulatban egyszer majd újra megtalálsz ... /Kipling/"
Köd
Megyek a hídon ahogy csak bírom de elnyel a táj hol senki se vár A lelkem is szürke látszik a füstje táplálom én is a misztikumot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése