Csendes, szomorú reggel... Pedig csicseregnek a madarak, a kutyák ugatnak de még is... a szomorúság tapintható most...

RETTEGEK AZ ÉLETTŐL


"Hiába ragadnak szent mámor-hattyúk
Boldog, nagy Vizen,
Gágogását hallom józan ludaknak,
Nincsen semmi sem,
Ami megmaradjon.

Csukló zokogásom hallom előre,
Mikor nevetek,
Lelkem hollóinak károgásába
Tréfás verebek
Belecsiripolnak.

Vágyakozni félek. A Teljesülés
Jön és meggyaláz.
Nyugalom sem kell, hisz vágtat utána
Egy vad mén: a Láz.
Jaj, rettegek élni."

/ Ady Endre /


Hát mást a gyűrű ölt meg... Engem a hova tartozás félelme. 

"Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog! Majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben némán fakul a ragyogás
s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly."

Pontosan. 

Úgy elment, mintha sose létezett volna, semmit se hagyott maga után, csupán a magányt, és az ürességet... mennyire tudtam, szinte éreztem, hogy el fog hagyni engem... és fáj rettentően, de ha nem kellek, akkor ne keljek... Legalább búcsú levelet hagyhatott volna nekem, de ő jobbnak látta hangtalanul el tűnni, mintha nem is létezett volna... 

"(...) Sirasson meg engem, szerencsétlen lettem,
Azok tettek azzá, akiket szerettem, 
Üres lett a szívem, üres lett utánok, 
Betöltötték kínzó, messze űző álmok, 
Álmok rabja lettem, csak álmokért élek 
Egy mámoros álom lett nékem az élet 
- Édes anyám lelkem, sirasson meg engem(...) "

/ Ady Endre- Sirasson meg /

Ha végig nézem a kép kockákat, jót mosolygok és nem bánom azt az egy évet amit vele töltöttem... Csak azt, ami jár egy kapcsolat végével. Nem beszélés, utálat, vitatkozás, nem köszönés... sírás...
Ez ebben a gyűlöletes.
Pedig még nem rég a part mellett üldögéltünk, lógattuk a lábunkat, alkoholt ittunk és szét füstöltük a tópartot, miközben egymásban vesztünk el... De ahogy jött, úgy is ment el... ahogy a nyár is... majd jön helyette egy másik évszak, ember, érzés...
De ha valami elromlik nem lehet újra gyógyítani. Ezt nem lehet. És nem is kell.
Csak a közös emlékek fájnak annyira....

Meguntam a tájat, elfolyik az élet, körülöttem, és semmi se tart engem. Szinte lebegek a nagy semmiségbe, az ürességet amit magamnak okozok... reménytelen vagyok.

Mindenki ugyan úgy megy az élete mint eddig. Valaki éppen most száll fel a vonatra, hogy menjen tatára bulizni, más pedig egy szülinapi bulin vagy, és talán most nevet egy jót, más pedig otthon ül és olcsó, rongyos romantikus számokat hallgat, és siratja magát. Meg az életét. Ami egy helyben áll.
Ilyenkor mindig elgondolkodok, hogy milyen könnyű lenne, be csomagolni egy hatalmas hátizsákba és elindulni életünk útján, hogy meg tudjuk, hogy nekünk mi is a célunk a világban. De sajnos ez lehetetlen. Mert benne vagyunk egy társadalomban, és vannak szabályok. Munka, iskola, család.... Ez az élet nagy körforgása.
És az élet áll. Itt nálam. Most.

Gárdonyi Géza

Villamos kocsin

A Fasortól a Körútig
útazott egy nő velem: 
egy szomorú szőke asszony.
Ezt az arcot ismerem.

Ismerem e kedves arcot,
- így tünődtem az uton, -
ismerem e kedves arcot,
de hogy honnan? - nem tudom.

Igy hervad a fehér szegfű,
mikor elmúlt ideje: 
sápad, sárgul, összefonnyad
virága és levele.

S így akadunk néha könyvben
gonddal eltett rózsaszálra.
Nem tudjuk már hogy ki adta?
csak tünődve nézünk rája.