Lelkem

Alig írtam, már megint... Azt mondják a blog egy féle napló, ahova az ember leírja a gondolatait, élményeit. Most erősen elgondolkozok, hogy én miért is használnom ezt? Nem történik velem semmi, az agyfasz, dührohamok, az idióta emberek, tanárok, és az egy síkú napok. Azt hiszem, tengődök, a régi emlékek a szellemi tartás, és a józan érzelmek között. Nehéz a lelkem, és azt hiszem, most felégetek magam mögött dolgokat... Nehéz...
Pont ma volt, azaz igazi romantikus, őszi nap. Hideg napsütés, lágy szél, kissé dermedtség a levegőbe. Szeretem, ez a legszebb évszak.
Úgy érzem, ahogy a világ változik, ahogy a természet is, de én fogok valaha is, úgy élni, ahogy más? Nem vagyok képes megszabadulni az emlékektől, nem szabadulok meg olyan részemtől, ami lüktet bennem, ami segít élni, segít nem elfelejteni, hogy milyen voltam és milyen lettem. Az egyetlen darab abból amilyen, igazából vagyok.
Ha erős vagyok, akkor, bármit véghezvihetek, el tudom homályosítani lelkem emlékeit, a régi emlékeket, amik néha csak feltörnek belőlem.
Hát Hajrá, még fiatal vagyok.




"Lelkem, mondd, mennyi szenvedést viselsz el?

S te lelkem társa, akiért a föld
Kemény kérgét taposva elmerültem,
Háromszor le a mélységes homályba -
Te értem mennyi szenvedést viselsz el?"

/Beney Zsuzsa/