Olyan sok dolog kavarog bennem egyszerre, hogy szinte ki tépném a tüdőmet, hogy az kiabálja ki a felesleges dolgokat belőlem... Hogy ne az én tüdőm szakadjon be az idegeskedéstől,szomorúságtól, ettől a kétes dolgoktól, amik körül vesznek engem. Kinek kiabáljak? Kinek lenne értelme? Pedig nem tátong előttem szakadék, amitől sikítva kéne félnem... Amitől elkéne rohanni....
Szívesen verném a fejemet az asztalba, annyira fáradt vagyok és erőtlen... és annyira dühös mindenre, és mindenkire....
Paramore meg vígasztal.
Ez a szám csodás, imádom... én is szeretnék ilyen szép lenni....
"Amíg őriz a szemed, amíg lehunyt szemmel látsz, - lehet, elmegyek, de itt leszek, - a lábnyomomban jársz ... Amíg érez a kezed, - amíg néha még rám vársz, - egy mozdulatban egyszer majd újra megtalálsz ... /Kipling/"
Köd
Megyek a hídon ahogy csak bírom de elnyel a táj hol senki se vár A lelkem is szürke látszik a füstje táplálom én is a misztikumot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése