"Ma hajnalba meg rohamoztak az emlékek. Olyan hajnali három
óra lehetett. Feküdtem békésen az ágyamba, és visszalapoztam emlékezetembe a
legszebb dologhoz, ami akkor történt velem. A kellemes érzéshez, amikor az
ágyban feküdtünk és magához ölelt, olyan erősen, és forrón, hogy azt hittem
eggyé fogok válni vele.
Soha életembe nem éreztem magamhoz ennyire közel lélekben,
nem tudtam, hogy létezik ilyen, mikor azt kívánod, bárcsak a bőröd alá bújhatna
és veled lehetne. Úgy érzed, hogy még egy lélekből is képeset lehettek élni.
Azt kívántam bárcsak ne múljon el az éjszaka. Azt vártam,
hogy megálljon az idő és minden úgy maradna, azzal az érzéssel a szívemben.
Örökké.
Sírtam. Ó, ha azt sírásnak lehetne nevezni, amit ott
leműveltem. Zokogtam. Nem is akárhogy.
Életembe nem éreztem ekkora fájdalmat, még régebben… úgy
három – négy éve lehetett. Most már tudom mit érzett Shakespeare mikor
szerelméről álmodozott… Ágyában feküdt és csak ő járt a fejében, gondolataiban
pedig vele járt, kelt, aludt. Micsoda bánat.
Micsoda bánat pedig az, hogy sejtem, tudom, hogy soha többé
nem érhetem el újra…
A hatalmas szakadék megnőtt, és a hidat felégettem mikor
eljöttem.
Ezért, mint valami csöves koldusnak, csak az emlékek
maradtak, maróan fájó emlékek, amiket elő vehetek újra – meg újra. És nem
imádkozok, hogy elfelejtsem őket. "
Lyukas mellkas
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése