Néha túl sokat várok el az embertől. Talán azért, mert amit tőlem elvárnak én azt ugyan úgy visszaszolgáltatom nekik. Úgy érzem tiszta szívvel csinálom ezt, persze már csak is annak aki megérdemli ezt. De... már az se érdemli, akiről azt hittem, hogy megérdemli. Úgy kell viszonyulnom, aki soha semmit se vár, és akkor nem lesz kellemetlen.

Azon gondolkoztam reggel, hogy a szerelem egy negatív dolog. Nincs benne semmi pozitívum, mert keserűen fájdalmas. A szerelem nem a rózsaszín masszáról szól, a habos, epres tetejű szívecskékről a torta tetején, hanem arról, hogy keserű szájízzel hiányoljuk a másikat. Sajog testünk, szívünk a másikért. Sőt, ha bele lehetne halni akkor már sokan meg tették volna.
De én hiszek abban, hogy sokféle szeretet létezik, így létezhet sokféle szerelem is. Talán az első szerelem ilyen kínzó és állandó, el nem múló, tompa lüktetés amit egyedül viselünk el a sötét szobában, szerelmünk nélkül. Hiába érezzük őt távol, mégis közel hozzánk. Ilyenkor azt hiszi az ember, hogy csak ő szokott így szenvedni, de nem. Mindenki átesik rajta.
De mikor az ember másodjára esik szerelembe, kicsit idősebb, másképp látja... Az egészen más. Nem maró, de még se kellemes, keserű de édes gyönyört érzünk benne, és csak szívünk dobban lassúkat a paplan alatt, miközben nézzük a fényképét. Számomra ilyen, ez a másik szerelem.
Nem pozitív, de nem is negatív érzés.

A szerelem buta és vak.És lehetsz szerelmes anélkül, hogy vak lennél.

Csalódottságom nem is tudom, mitől van... talán az időjárás, vagy csupán a negatív emberek akik körül vesznek. Szükségem van rá, mint egy virágnak a napfényre vagy,mint a holdnak a napra, mert csak általa világíthat. Számomra Ő ilyen. Ha nem égne, és nem lenne az életembe nem is tudom meg, mi az a ragyogás. Nem tudom meg, milyen valaki szeme előtt pezsegni, és önfeledtnek lenni. Boldogan. Mosolygósan. De még is elfordítaná arcát, elmúlnék...

Lelkek találkozása, a kulcs.

"A szerelmes ölelésben nem csak a test vesz részt. Nem csak testi vágy él benne, hanem a lélek vágya is. A lélek vágyik arra, hogy a testek ölelésében teljesedjen ki a szerelem. Szerelem nélkül megérinteni a másik testét, eggyé válni vele olyan, mint egy gyönyörű torta cukor nélkül. Az adja meg az alapját, értelmét, amitől torta a torta. Az édes ízt. Az ölelés édes ízét, a lelkek közötti szeretet a szerelem adja."

Csitáry-Hock Tamás

Nem érzem azt, hogy bűnt követtem volna el a döntésemmel vagy a tetteimmel. Döntöttem és jónak látom ezt a döntést. Az embernek saját maga legyen az első, és én ezt betartom.
Életemben először érzem magam kibaszottul jól.

Egyre rosszabb ez az egész. Mindenki el megy mellőlem, senkire se számíthatok, de még rám se tud senki számítani.

Már csak a spanyol zene segíthet rajtam.

A régieket nem lehet kitörölni, se új barát, se új barátnő, se új emberek nem tudják ezt elfeledtetni, csak kicsit elhalványítani, kicsit enyhíteni. De mikor ittas, vagy esetleg magányosan fekszik az ágyban akkor bele hasít a gondolat, Ő, az emlékek... Hiába védekezik, azok a csírák, amiket egymás szívébe lett ültetve azokat, nem lehet kiirtani, azok mindörökre ott maradnak... És majd jó pár év múlva, újra, újra feljön de akkor már a jóra fog gondolni. A harag, és a fájdalom tesz téged ilyenné. De nekem se könnyű, te se hagysz engem nyugodni. Én nem haragszok rád, sőt szeretettel gondolok rád még mindig, egy nap majd felnyílik a szemed gyémánt szemű. Isten adja, hogy távol legyek és ne lássalak akkor mikor kinyílsz, és háromszáz fokos fordulatot veszel.
Gondolok rád, mindig,  akárhol vagyok.

ez a kurva Caruso... ezen csak bőgni lehet,aki meg nem bőgi el magát annak nincsenek érzései.

Mély letargiába zuhantam. A múltamtól egyszerűen nem tudok meg szabadulni. Fáj. És egy személy pofon is vág vele, persze nem szándékosan. De ha rá nézek, az Ő ragyogó arca, kék szemei jutnak eszembe, és a csodás mosolya. Bele döglök ebbe. Az emlékekbe. De jó lenne túl lenni rajta, és távol lenni ettől. És nem tudni semmit, nem látni, nem hallani, nem vele utazni... és legfontosabb, nem gondolni rá.

Ismételten kaptam egy pofont a múlttól... és bánatom miatt, innom kell. 

De örülnék ha most már nem csak távolról szeretnének, hanem közelről is. Megöl a távolság, és a várás... meg persze a kibaszott idő.

"Szétesni könnyű, és önmarcangoló életet élni sem nehéz, a sírásról már nem is beszélve. De kihúzni magunkat, túllépni a hibán és továbbmenni? Na, ez az, ami baromira kemény meló, viszont nagyon megéri."

Leiner Laura  

Mennyire kell az embernek szánalmasnak lennie, hogy rá jöjjön amit csinál, az már ön kínzás? Valahogy én ezt mindig el követem. Egyszerűen baszok a lelkiállapotomra, hogy " NEM SZABADNA" de hát, akkor is szúrjunk egyet a saját szívembe, vagy kettőt.... régi képek, régi helyek, vagy esetleg egy régi videó... De persze a szép emlékekre kell emlékezni. A legszebbekre, és abból bőven van. De bárcsak, elmehetnék innen, kiszakítva ezeket a fájdalmakat, itt hagyni, és tovább menni... Egyszerűen olyan nehéz.
De valamivel könnyebb, mint még hat hónappal ezelőtt, de még most se könnyű...
Megöl a tudat, hogy nem messze van tőlem, de még is már olyan távol...

És ez másnál is így van... Ő is távol van tőlem. De én várok.

Kívánom neked is, hogy egyszer az éltedben legyél ilyen helyzetbe. Hogy VALAKI olyan hatással legyen rád, mint még soha. Hogy megőrülj, és mindent eldobj miatta. Családot, barátot, szenvedélyt, hobbit....
Változtasson meg. Légy zaklatott, félj, szeres, küzdj érte, és sírj...
És lassan, nagyon lassan elvigye belőled a jó dolgokat, azután pedig törje össze a szívedet.

Csalódottságom

Most jöttem rá igazán,hogy egy barátság elvesztése,olyan,mint egy szakítás. Sose szabad vissza tekinteni,mert csak fájdalmat okoz. Én pedig mazochista állatként, mindig visszatekintek, mert nem tudok mást tenni. És fáj. Fáj, hogy nincs szüksége rám. Mint mikor véget ér egy hosszú párkapcsolat, és rájön az ember, hogy a másik félnek is szüksége van egy partnerre, hogy ne érezze magát egyedül. A féltékenység, a birtoklási vágy, megöli az embert. - Én még kissé paranoiás is lettem tőle - Mitől is fél igazán egy ember? Most elgondolkodva... attól, hogy huzamosan senkinek se fog kelleni, senki se fogja keresni, és elfeledkeznek róla. -Én ettől tartok leginkább.- Ez annyira szomorú. 
Úgy érzem küzdeni is felesleges már. Véleményem szerint a káposzta felmelegítése ugyan úgy vonatkozik a barátságok újrakezdésére, mint a párkapcsolatra. Mindig ott lesz az a nagy fal. Aki menni akar, hagyni kell. És nekem is mennem kell. Mert valami véget ért. 

...

"El kell fogadni, hogy rettenetesen egyedül vagyok. Soha senkinek nem lesz az a tapasztalata, ami az enyém. Ha valakihez hozzáérek, megérintem, soha nem fogom tudni, hogy ő mit érez. Soha. És senki nem fogja tudni, hogy én mit érzek, mit gondolok, hogy nekem milyen a világ."

Feldmár András

Minden annyira valóságos. És annyira fájdalmas. 

A hónapok óta most először érzem magam kicsit meg könnyebbülve. A lelkem ami nehézkes volt, most először fel lélegzet, és most először nem fáj...  Sok idő kell a szívnek, hogy begyógyuljon, hogy újra tudjon érezni, lélegezni, szeretni. Sajnos az enyém örökké beteges marad. De neki kívánom, hogy szeressen, csalódjon, legyen szerelmes, boldog, nevessen, és sose szomorkodjon. Mert attól a mosolytól, nekem is könnyebb, és tovább tudok menni. Most először.




Búcsúzóul. Azért az egy évért. Bye Honey.

Van egy sorozat, ami az MTV -n megy, az a címe, hogy " Kínos". A sztori nem lényeg, csak is az, hogy a csajszi ül a gép előtt, blogol és az előtt sír... Hát én pontosan ugyan ezt csinálom, csak én ez miatt nem kapok pénzt. Elegem lett a várásból, meg a könnyekből... annyi könnyet el sírtam már, és minek? Felesleges az egész. De már nem akarok várni. Életem egy olyan nyugalmi szakaszába ért, amit sose hittem volna. Nyugalom és várás van. És ezt utálom. Ez az érzés, hogy nincsen senki az életemben, csak is a családom. Bosszantó és elkeserítő. De még mennyire. Látni, hogy mások élete, hogyan folyik tovább a mederben, hogyan törekszenek, élik a mindennapi életüket. Nálam meg csőtőrés van, befagytak a források, és így nem tudok sehova se jutni.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

József Attila: Reménytelenül

Dögvész egy hajnal. Szomorú, siránkozós, és veszekedős... semmi jót nem ígér ez a november. De gyűlöllek én téged élet...

Megállt az élet 15:42 -kor. Most ki futnék a világból is, elbújnék a föld alá, hogy ne találjanak meg... Egyszerűen meg mondták a pofikámba, hogy a múltba élek, és ez így is van. A régi múltat elengedtem amiért szenvedtem, és most generálok újat... Padlón vagyok. A szívet tépő felismerés, hogy lehetetlen ...
Áhhh... most csak aludni vágyom.

Ő is elment. Elhagytam. Elküldtem...  Ó de remek.

Mikor az embert egy tompa fájdalom éri, és tudja az agya, hogy jönnie kell a fájdalomnak, de még nem érzi... Akkor az egész világ sokkal hangosabb. Mint ha egy szív dobbanás lenne, az egész hely. Minden élesebb, és fájdalmasan valós. Szinte tudja az ember, hogy a döntés amit hozott, most itt helyben nem fog változni, de ha változik nem lesz olyan, mint régen...
És a valóság eltűnik, helyette tompább lesz minden, és jön a fájdalom ami teljesen lever... És a világ megszűnik. És már csak magunkra tudunk figyelni, a saját mocsarunkba süllyedünk el.

Túlságosan fájdalmas a valóság...

Ez a mai nap ki készített... sose voltam én ilyen gyáva ha kellett, meg mondtam én akárkinek de most... kislány módjára elrohantam....

William Butler Yeats: Az ég köntösére vágyik

Volna csak enyém az ég köntöse,
arannyal hímzett ezüstszínű fény,
az ég kék, sötét s szürke köntöse,
melyben az éj jár s a hajnal s a fény,
azt teríteném lábaid elé;
de minden kincsem csak az álmaim;
álmaim terültek lábaid elé;
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.